Miért nem készítek több hamvas ékszert...
A Picivirág Csecsebecsék kezdete óta az emlékőrzésről szól.
Arról, hogy hogyan lehet láthatatlan dolgokat – szeretetet, kötődést, emléket – kézzelfogható formába önteni.
Készítettem anyatejes, babahajas, kegyeleti ékszereket.
Mindegyik mögött egy történet volt. Egy élet. Egy kapcsolat. Egy lenyomat.
A hamvas ékszerek készítése azonban idővel egy külön helyre került bennem.
Nem azért, mert ne lenne helye az emlékezésnek.
Nem azért, mert ne lenne értelme egy ilyen tárgynak.
Hanem azért, mert én magam változtam.
Egy hamvas ékszer készítése nem „csak” technikai folyamat.
Az számomra mindig egy aktív jelenlét volt a gyászban.
Mások legmélyebb veszteségében. Abban a térben, ahol a fájdalom még nagyon friss, nagyon élő.
Egy ideig tudtam ezt tartani.
Figyelemmel. Tisztelettel. Teljes szívvel.
Aztán eljött egy pont, amikor őszintén szembe kellett néznem magammal, és kimondani:
Ezt a terhet már nem tudom úgy hordozni, hogy közben én is jól maradjak.
Nem szeretnék fél szívvel, kimerülten, belső határaimat átlépve alkotni.
És nem szeretnék olyan ékszert készíteni, amely mögött már nincs meg az a belső csend és stabilitás, amit egy ilyen emlék megérdemel.
Ezért hoztam meg ezt a döntést.
A Picivirág Csecsebecsék továbbra is az emlékezésről szól.
De ma már inkább az élethez kötődő lenyomatok felé fordulok:
– anyaság
– kapcsolódás
– megőrzött pillanatok
– finom, személyes szimbólumok
Hiszem, hogy az emlékezésnek sok formája van.
És azt is hiszem, hogy minden alkotónak joga van felismerni, hol vannak a saját határai.
Ez a döntés nem a tisztelet hiánya.
Épp ellenkezőleg: a tisztelet egyik legmélyebb formája – magam és mások felé is.
Köszönöm a megértést, a bizalmat, és azt, hogy itt vagytok velem ezen az úton.
Virág